avagy az isztriai olívaolaj
Amikor 2008 nyarán Chiavalon Sandiéknál beleszagoltam, majd belenyaltam a műanyagpohárba, beleborzongtam: az élmény ugyanolyan nehezen leírható, mondhatni katartikus volt, mint amikor először ittam amolyan igazi, ütős nagy bort.
Isztrián utazva lépten-nyomon, még zsebkendőnyi parcellákon is fiatal olíva-ültetvényeket látni. A félsziget déli felén a vörös talaj (terra rossa) jellemző; bár a "szürke" északi hegyvidék szőlői között is gyakori látvány, az olajfákat leginkább ebbe szeretik ültetni – valószínűleg nem csak azért, mert a szürkészöld lomb olyan jól mutat a délutáni nap fényében rozsdálló háttér előtt.
A turisztikai szolgálat helyi gasztronómiai értékeket bemutató weboldalát nézegetve, a legjobb termelők legtöbbje Vodnjan környékén található. A város „múmiás” temploma, kopott házainak és macskaköveinek lagymatag hangulata egyébként is megér egy látogatást, de ha már ott vagyunk, ne hagyjuk ki valamelyik híresebb olívaolaj-termelő felkeresését sem.
Például Pula felől a városba megérkezve, balra nyílik a Vladimir Nazor utca (egy „olívaút” tábla is jelzi). Ha az autóból kiszállva addig sétálunk, míg az utca bal oldala kicsit kiszélesedik, és az alacsony kerítés mögött ápolt kertet és házat látunk, a 16-os számhoz, Chiavalon Sandi birtokhoz érkeztünk.
A csengőnek valószínűleg még mindig csak a kábele lóg ki a falból, de a kertkapu valószínűleg nyitva és a családból valószínűleg valaki otthon lesz. Sajnos a mesterrel még nem találkoztam, de olajuk mértékadónak számít: a L’extravergine című olasz olíva-biblia a horvátországi olajok közül többek között az övékét értékeli a legtöbbre (, mindenképp érdemes venni egy üveggel belőle (még ha a 150 kuna egy fél literes palackért nem is tűnik túl olcsónak). Talán egyszer, érdeklődő társasággal, a szép kóstolóhelyiséget is érdemes lenne kihasználni.
Ha a főutcán (Istarska) a központ felé megyünk tovább, baloldalt a 28. szám alatt találjuk Antonio Pastrovicchio házát. Az ő olaja ugyan „csak” 92 pontot kapott a L’extravergine-től, de kimérve is árulja, 100 kuna/l áron - figyelembe véve, hogy a legegyszerűbb olajért is minden piacon elkérnek 80-90 kunát, ez kifejezetten baráti árnak tűnik. Vele az udvarukban, a láncra kötött kutyától biztos távolságban eltöltött néhány perces várakozás után sikerült találkozni; készségesen elmagyarázta, milyen fajtákat használ, melyik fajtának mi az erénye és a hátránya, melyik (Buža) adja a „küvé” gerincét. Azt is elmondta, miért különösen jók az olívatermelés feltételei Isztrián, és ezen belül is a Vodnjan környéki síkságon: a vörös, de humuszos talaj szép termést ad, az Ucka hegy felől késő ősszel lecsapó hideg szelek pedig egyrészt jól megőrzik a termés beltartalmát, másrészt, a jellemzően november környéki szüretig azt kellően ki is szikkasztják – szemben mondjuk Dalmáciával, ahol a tenger felől fújó, enyhe, nedves szél a jellemző.
Szóval néhány napos isztriai tájékozódás után úgy tűnt, hogy az olíva is a szőlőhöz (meg sok minden máshoz) hasonlóan összetett dolog, fajtákkal, szüretelési időponttal, hogy csak néhány kulcsszót említsünk. Itthon, némi szakirodalmat fellapozva az is kiderült, hogy a világ különböző tájegységein a különböző fajták különböző érettségben – a borhoz hasonlóan - teljesen más karakterű, ízű és színű olajat adnak; más jellegű olaj ajánlott süteményekbe a vaj helyettesítéséhez (!), és más hússütéshez.
Az én nem túl átfogó tapasztalataim szerint, a jó dél-isztriai olaj élénkzöld színű, illata és íze mint a frissen vágott fűé, némi kesernyével. Főzésre, sütésre – bár Antonio szerint ők erre a célra is a saját olajukat használják, minek is vennének mást – kár pazarolni, egy csurgatásnyi belőle elegendő fűszer és "kenőanyag" egy kupac salátának, és életre kelt bármilyen, nem harsány krémlevest, főzeléket, vagy akár töltött káposztát.
Pirítósunkat belemártva, tudjuk, hogy idén is lesz nyár.