Az idei, az utóbbi néhány évhez képest szigorúbb tél után kíváncsian várom, mikor kelnek életre a kert fagyérzékenyebb növényei a hosszan tartó, -18 fokot is elérő hideg okozta megpróbáltatások után.
A rozmaringbokrot 2001-ben ültettük a ház délkeleti fala mellé, tehát nem érte meg a tízéves kort. Kézilabda méretű, gömb alakú növényként vettük, de a kiültetést követően gyorsan elvesztette formáját és elterebélyesedett. Az első években télire betakartuk– ami a rozmaring esetében nem bonyolult, igazából csak a fénytől kell védeni örökzöld leveleit: ugyanis ezek pórusai napsütéses időben kitágulnak, a résekbe behatoló nedvesség az éjszakai mínuszok hatására jéggé fagy, amely szétroncsolja a levél szöveteit. Egy egyszerű árnyékoló háló megvédi ettől; sajnos az idén már eszembe sem jutott, hogy az egy méter magas és ugyanilyen széles, 5 centi vastag törzsű bokorra még ilyen veszélyek leselkedhetnek – mint a képen látható, tévedtem.
A pínea- avagy mandulafenyőnket 2003-ban gyűjtöttük Krk-sziget északi, kopár, szélfútta fennsíkján – gondoltuk, ha a téli bórák által megedzett növény nem bírja ki nálunk, akkor nem érdemes a fajtával kísérletezni. Az első három évben akkurátusan betakartuk, utána nem. A következő három enyhe tél után nagyot nőtt; ezen a télen a havazások után alaposan körbelapátoltam hóval, és az ágak csúcsán lévő rügyeket is befedtem egy-egy hógolyóval. Úgy tűnik, a módszer bevált, mert a télen kb. 2-3 centiméteres rügyek mára már megnyúltak, ami a kihajtás, az ágak továbbnövekedésének első jele.
Most így állunk; kíváncsian várom, mi lesz a lombhullató fügékkel, gránátalmákkal, kakiszilvával, amelyek egyelőre nem mutatják jeleit, hogy felébrednének téli álmukból, vagy a karcsú ciprusfával, amelynek örökzöld ágai meglehetősen megszürkültek.
