Az említett földrajzi régióban nem beszélhetünk egységes lecsókultúráról: valójában két, egymástól jól megkülön-böztethető irányzat figyelhető meg.
Az egyik, felvidéki gyökerű módszer (a képen jobboldalt) érdekessége, hogy nem feltétlenül, mondhatni ritkán tartalmaz paradicsomot: viszonylag tekintélyes mennyiségű kockára vágott (hagyományos, füstölt, de lehet kolozsvári is) szalonnával és változó mennyiségű hagymával együtt pirítódik-párolódik (mikor hogy; itt inkább párolódik) a lapra vágott zöldpaprika, majd sok tojás kerül rá. Tulajdonképpen nem is lecsónak, hanem "sült papriká"-nak hívják.
A másik irányzat legszívesebben isztriai pancettát (sok bors, nem füstölt) vagy tiroli császárszalonnát (enyhén füstölt), ezek híján kolozsvári szalonnát használ. A kockára vágott anyag némi olívaolajjal és hagymával együtt kerül a serpenyőbe, majd a kissé már pirult szalonnára kerülnek a paradicsomkockák; amikor ezek is levet eresztettek és kissé megpürésedtek, csúsznak a serpenyőbe a vékony paprikakarikák, esetleg néhány friss bazsalikomlevél. A paprika karikára vágása sváb közvetítéssel (egy évfolyamtárs által) került a régióba, de praktikus szokás: a paprika gyorsan elkészül, ropógos maradhat, de puhára párolva is kellemesebb az irányzat követője számára. Erre a lecsóra tojás soha nem, esetleg a paprikával együt kevés rizs kerül: ebben az esetben több paradicsom, és a rizs/paprika fedő alatti lassú párolása szükséges.
Mindkét irányzatnál közös, hogy felvidéki, zöld színű, csípősségét tekintve szeszélyes zöldpaprikán alapszik, és sem fűszerpaprika, sem kolbász (főleg ún. lecsókolbász) nem kerül a lecsóba.